I love Budapest

Persze, hogy azt szeretném, ha boldogok lennénk együtt. Persze, hogy azt szeretném, hogy legyen képes normális kapcsolatra, amiben a felek kimutatják egymás felé a szerelmet, amiben nevetünk sokat, amiben örömmel ünnepeljük egymást, érintések, csókok, nézések, ölelések, szeretkezések, intimitás, mosoly, szenvedély, meglepetések... De tudod, én úgy látom erre nem vagy képes velem. Azt mondod szeretsz. Igen. Egyszer már a tied voltam, és elcseszted. Nem voltál velem eleget, nem törödtél velem, én meg egy darabig csak hagytam, talán még a fejed is megsimogattam, hogy jól van, menjél csak dolgozni... De aztán elég lett. Megmondtam, hogy én ennél többet érdemlek. És ha meg is szakadt a szívem, és a tied is kicsit, akkor se maradhattam benne. Aztán sírtam, kurva sokat sírtam, sok hónapot sírtam. Mert tudom, hogy kurva jó voltam, és tudom, hogy kurva jók lehettünk volna együtt. Lehet, hogy még sosem szerettél, lehet, hogy még sosem szerettek, és nem tudod mit kell tenni... De azt mégsem lehet, hogy Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk. Én elhatároztam, nem kereslek többé. Csak így múlhat el. Bántani nem akartalak, pedig tudod milyen a szerelem... pillanatok alatt átcsap gyűlöletté. De én ezt nem akartam. Inkább ne lássalak, ne halljak felőled semmit.
Aztán jelentkezett nem sokkal a szakításunk után. Én bicebóca voltam, kitörtem a térdem tavaly ilyenkor. Kikísért a villamoshoz. Nem fért a fejembe, hogy mellettem ül, mosolyog rám, felváltva nézi a szememet és a számat... és nem fért a fejembe, hogy mért nem fogja a kezem és mért nem csókol meg és mért nem vagyunk mi együtt. Aztán én el, villamos el... és megint nem kerestem. Sosem kerestem. Aztán írt, hogy valamelyik nap a házunk előtt ment el. Erre mit mondhatnék? Aztán pár hétig megint semmi. Majd együtt kellett dolgoznunk a konferencián. Végig mellettem volt. Csak mellettem. Én voltam a konferanszié kislány, és egyedül kellett az előadások alatt ülnöm a színpad mögött. És ő végig ott ült velem. Beszélgettünk, nevettünk. Még mindig rajta volt a karkötő, amit tőlem kapott. Kedves volt, bókolt, nevettünk. És megint nem értettem, hogy mi a faszért van köztünk az a kurva tíz centi?? Aztán jött az after party, ittunk, ittunk, egyszercsak ott ülök, ő mögöttem egy széken és hátulról átölel. És úgy maradunk. És akkor hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy a helyemen vagyok.
Aztán egy laza numera a Dunaparton (:D:D), reggel pedig a msn kiírás mind kettőnknél: PUBLIC MATING. Aztán megint semmi. Sokáig. Aztán jött a nyár. Most lennénk egy évesek, kis bőgés, ilyesmi. Aztán Hegyalja feszten találkoztunk. Én nem nagyon beszélgettem vele. Itt volt az a pont, amikor először úgy éreztem, hogy én belefáradtam ebbe az egészbe. És hogy én új férfit akarok. Nekem nem volt hangom, és hát.... Bence is aznap halt meg... :( és nem volt kedvem csacsorászni. Passzív voltam.
Aztán nyáron felajánlotta, hogy segít megszerelni a gépem, mert én hülye vagyok hozzá, ő meg okos. És aztán itt is folyamatosan kedves volt, és mikor teát főztem, és átnyújtottam neki, vigyorogva azt mondta: annyira szeretlek.
Aztán egész nap alig beszélgettünk, végig állatira kedves volt, és párszor nevettünk. Olyan jókat tudtunk nevetni mindig.
Aztán megint semmi. Egy darabig. Aztán nyár végén stúdiós gyűlés. Ott van. Én nem bírtam ránézni. Egyszerűen ott ült velem szemben, és nem tudtam ránézni. Végig lehajtott fejjel ültem, és azt kívántam, bár csak eltűnne innen. Aztán mikor mentem el, még odajött, hogy még elmehetnénk egyszer strandra, ahogy régen is. Már nem tudom mit válaszoltam.
Aztán októberben is egyszer összefutottunk a gyűlésen, akkor már minden jobb volt, beszélgettünk, nevettünk, mintha mi se történt volna. Állatira jó volt. Még egyszer átjött valamikor megcsinálni a gépemet, és akkor csak nevettünk, annyira egyforma a humorunk. Csak az enyém kicsit hangosabb. Elkísért egy darabon. Aztán jött a szilveszter, amikor összejött valakivel egy kicsit. Én forrongtam, annyira fáj, annyira kiborultam. De vállon veregettem magam, hogy ugyan már, az emberek összejönnek egymással, nem nagy ügy. És akkor éreztem először, hogy most nem csak hogy elég nekem ebből, de ebből már nem is lesz semmi sosem. Túl van rajtam. Túl vagyunk egymáson.
Aztán jött ez a síelés. Ittunk, ittunk. Majd beszélgettünk. Először az asztal alatt fogta meg a kezem, utána már úgy is, hogy mindenki lássa... de ezt nem mesélem tovább, ez most volt, 11-én leírtam asszem. És akkor az lett a vége, hogy töröltem-tiltottam a picsába msn-n, ki az életemből, elég volt, tudom, hogy szeretsz, tudod, hogy szerettelek, de nem szeded össze magad, én ezzel nem tudok - és nem is akarok - mit kezdeni. Kész. És minden jól is ment. 10-én hazaértem, tiltás-törlés, és kész. Majd elmúlik. Közben meg kurva dühös voltam rá, mert tényleg, tényleg, szakításunk óta először azt hittem, hogy most talán végre felnőtt ahhoz, hogy működjön a dolog. Talán felnőtt ahhoz, hogy kezdjen valamit ezzel az egésszel. De nem. Úgy látom nem.
Én persze közben szeretnék más irányba haladni, és ha tudnék, mennék is szó nélkül. De ez egy másik téma. De most jó volt. Hogy nem láttam. Nem hallottam felőle. Nem is érdekelt mi van vele. Rendben. Persze, a dühöm meg volt. Ez a tehetetlenség. Vááá, nagyon mérges voltam rá napokig. A síelés alatt, miután volt ez a dolog, rá se néztem, képtelen voltam ránézni, ha ott volt, elhúztam onnan. Márpedig mindig ott volt.
Aztán most valahogy jobb lett. Sportolok, nem vagyok feszült, leszarom már - ilyenek voltak a fejemben.

És ma. Jövök haza a tornáról, a legnagyobb lelki békében. És jön a sms: Rosszul mintavételezek vagy tényleg soha nem vagy online mostanság? Tudunk találkozni valamikor? m