I love Budapest

Tegnap kicsit kibabráltam a testemmel, de mielőtt ennek részleteibe belemennék, elmondom, hogy a tegnapi adás első felében éreztem végre először igazán azt, hogy ez jó nagyon, és hogy felettébb jópofa, és hogy Levivel egyre jobb a viszonyunk. Nem mintha lett volna nézeteltérés, csupán még nem ismerjük egymást.

No de ne térjünk el a tárgytól. Először is állatira kialvatlanul mentem a rádióba. Aztán ott konstatáltam, hogy nem vittem magammal semmi kaját, úgyhogy egy kis vézna reggelicskével töltöttem a napom, majd miután ott ledolgoztam a magamét (ja, persze a piros mercédesz bent parkol a testemben, és nem vittem tampont, ami kimeríti bőségesen a szopinyali kifejezés mögötti tartalmakat, főleg, hogy én vagyok az új kolléga, de nem volt baj, mert Mindenben Jobbkezünk Szerkesztőnk Virág kisegített engemet, és akkor már el is hárult a veszély), majd takarodtam a vágóba, aholis még éjszakába bele dolgoztam, étlen-szomjan gyakorlatilag, de majd jött a felmentő Andika, aki hozott egy zsömlét, amitől már a nagyon erőteljesen fájó gyomrom azt remélte, hogy fellélegzik, de nem, hanem nagyon fájt nekem. Akkor utána hazajöttünk hozzánk, aholis egy kedves és laza fröccsenet mellett megbeszéltük az élet gigászi dolgait, és rájöttem (mondjuk kábé egymilliomodjára), hogy nekem Andika a riviéra. Megnéztünk még egy Szülifeli részt, oszt hunytunk, mint kés a vajba.

Máma megint volt adáska, és képzeld, volt végre valami kis megbeszélés a főnökkel, ami fél-heves vitába torkollott; Levi, a Főnök, meg én. És ahelyett, hogy ezen én felhúztam volna magam (elég szelíd gesztenye vagyok én), azon vigyorogtam magamban, hogy hát baszki, állásom VAN, és főnököm VAN, és nézeteltérést is véghez vihetek a FŐNÖKKEL, mert ilyen szituációkban vagyok, hogy LEDIPLOMÁZTAM és állásom VAN. És ezen már kábé majdnem elkezdtem röhögni örömömben, míg ők próbáltak dűlőre jutni, szóval zsírkutyaság VAN, gyerekek! Persze nem zökkenőmentes, meg nem érzem minden nap minden órájában csudi jól magam, de hát ez már nem a főiskola. Itt nem kell mindenkivel puszi-pacsi-simi viszonyban lenni, itt éldegélni kell egymás mellett és dolgozgatni kell egymással. És ez működik. Mondjuk én egy elképesztően rugalmas és empatikus ember vagyok, szóval velem sosincs gond, persze azért, ha valaki gyökér kap egy pofont péklapáttal a tarkójára (persze szigorúan verbális öltözetben). Úgyhogy fainság van.

De most egy tök más dolog: annyira bitangul jó vagyok abban, hogy kicsit-picit ittasan kikezdek valakivel, aki nem érdekel, de akkor azt gondolom, hogy dehogynem, vagy a másik, hogy hagyom, hogy velem kikezdjen valaki, aztán reggel meg mehet a sopánkodás, hogy jaj, nem is akarom stb. És vagy az a vége, hogy a srác akar tőlem valamit, én meg persze már egyáltalán nem, vagy én ébredek rá, hogy húh de jó volt ez, eddig eszembe se jutott a dolog, de most már kicsit elgondolkodom, és a gondolkodás oda vezet, hogy jaj, végül is érdekel engem, jaj, gyere a mamához, és akkor ő meg azt gondolja, hogy jaj nekem barátnőm van / buzi vagyok / stb. De most a legutóbbi, pár héttel ezelőtti ilyen esetnél sajnálatos módon egyáltalán nem emlékszem, hogy ki kezdeményezett, és igazából semmire se, de olyan szívesen köszönök majd neki legközelebb, mikor találkozunk nagy mosollyal a búrámon. Csak vajon mikor lesz az és vajon lesz-e egyáltalán?

Ja, tegnap még kicsergett a mobcsikám a Balcsi partjáról, de estére már nem. Örök álomba süllyedt a szép kis testével és lelkével, és valószínűleg olyan helyen hagytam el, ahol soha, senki nem fogja megtalálni. Ez egy szomorú dolog.