I love Budapest

Na, még egy dolog, aztán tényleg leállok szájjal és álomport szórok a szememre, de ezt még el kell mesélnem.

Mikor engem 2003. decemberében műtöttek, azt mondták az okosok, hogy nagyjából másfél óra a műtét. Anyukám pépesre aggódta a józan gondolkodását, ugyanis még talán 4 óra múltán se vittek vissza a kórterembe, és eközben ő idegelte magát (mert mi - a tág családban is - nagyon jók vagyunk az egymásért aggódásban, olyannyira, hogy ebből kéne például megélnünk, arról nem is beszélve, hogy ha lenne aggódó verseny hány millió díjat bezsebelhettem volna magam is, de ez egy másik post), és mikor a negyedik óra derekán kinézett az ablakon, meglátott egy kék madarat, amint az letelepedik vele szemben egy faágra, és csak szemezgettek. Anyu már egyből tudta, hogy én meghaltam, és ennek a madárnak a képében reinkarnálódtam, ami egyfelől jó is lett volna, mert akkor nem kell a fesztiválokra karszalag, másfelől meg piszkosul szar, mert azárt nehogy már meghaljak egy bokaműtétben, de a lényeg az, hogy a sokktalanító és az ébredésem után kedveset mosolyogtunk a családban ezen a gondolaton, egészen a tegnapi napig még én magam is vigyorban maradtam, mígnem anyukám nem hívott a műtét után, vagy legalábbis a kórház kezét-lábát nem törte, hogy engem élő adásban értesítsen, hogy oké, anyuka rendben van (anyuka helyén marad), és már én is olyanokat fantáziáltam az idegtől, hogy azt inkább le se írom.

Hát így élünk! Aggódunk, fantziálgatunk.

Olvasgattam régebbi bejegyzéseimet, és ezredjére is be kell látom, hogy mikor nem nyomasztanak a gondok, olyan mérhetetlenül jófej vagyok, hogy szerintem belőlem legalább 3-4 kéne egyszerre, hogy úgy rendesen elég legyek. Jaj! Mindjárt írok egy Rekviemet! De nem baj, eljön még az az idő, amikor senkim sem lesz kórházban, amikor nem kell rimánkodnom szeretett kedveskéimért, amikor nem lesz válság, beáll a világbéke, a Forint üti az Eurót, a kerítés kolbászból van, és mikor nyaralni megyek, csak egy madafaka napszemdzsót kell bepakolnom a Gucci táskámba, mert Hawaiion kurvára nem kell semilyen ruha.

De holnap megyek bébiszittelni, és ez fantasztikus!

Szerencsétek, hogy tegnap annyira elbaszott napom volt, hogy már írni se volt kedvem, mert ha esetleg egy kicsivel is jobb kedvem lett volna (ami még mindig pokoli), akkor elétek tártam volna a lelkem mocskát, és abban nem lett volna köszönet.

Tegnap Anyu bement a kórházba, és úgy volt, hogy kedden (vagyis gyíkok kedvéért ma) műtik, de erre közlik vele, hogy most azonnal. Anyukám - jó páciens lévén - kikapcsolja a mobilját reggel tízkor, majd délután ötkor (miközben végig dolgozom, kizárva mindent, a három órás műsort - nagyjából fél éve csinálom ezt úgy, hogy különböző szeretteim kórházban vannak; három hónapot Tomival, most meg Hannácska...) még mindig ki volt kapcsolva, már nagyjából tajtékoztam, bárkit levertem volna, de inkább felhívtam a kórházat, hogy mi a pék van, de persze nem úgy telibe, hanem hogy szeretném megtudni melyik kórteremben van Anyu (nem mintha nem tudtam volna), és egyébként hogy sikerült a dolog... Na, szóval Anyu túlesett a dolgon, munka után takarodtam be hozzá ezerrel meg Nagyikával. Anyu full kóma, mindjárt hányni fog, vérzik a sebe, kábé nincs magánál, kiváló lélekerősítő pillanat volt, de legalább túl van a műtéten! Aztán húztam a munkahelyi vetítésre, aztán még SCH-be is mennem kellett kicsit agyalni, hogy mi meg hogy legyen, aztán hullafáradtan és végkimerülten, minden létező nappali járművet lekésve hazaestem és aludtam. Reggel korán fel, mentem kozmetikushoz, anyagilag olyan szinten vagyok a béka seggluka alatt, hogy a munkanélküli öcsémtől kértem kölcsön, szóval arany az élet, gyerekek! A válság éppen ma érte l a moira.blogol.hu szerkesztőségét, és lehet, hogy 15%-kal kevesebb karakterrel kell majd kifejeznem Wendy Moira Angela Darling érzéseit és élete történéseit, de a válságstáb egyelőre erős.

Aztán munka után megint rohantam Andival Anyuhoz, már jobban volt ezerszer, felállt, sétálgatott, vigyorgott, szóval jófej volt, mint mindig. Lehet, hogy holnap már haza is jön!

Szóval ez a stresszes időszak már tart kábé tavaly február óta, amikor is végigszenvedtem a két szakdogát, a két államvizsgát, aztán, hogy felvesznek-e a rádióba, aztán Tomi kórházba került, aztán tudjátok, minden szar, ami most zajlik. Már igazán megérdemlek egy kis felüdítő időszakot, egy olyan laza 60 évet, ahol már csak a boldogság és a nevetés van.

Addig is köszönöm azt a rengeteg bíztató szót, amit írtok, legyen áldott a nevetek! De komolyan!

A rossz időszakok után pedig csak jó jöhet.

Eközben mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy óhatatlanul és feltartóztathatatlanul betört a tavasz, ami már majdnem nyár, úgyhogy már csak a vérbe kéne elhúzni innen, sehova máshova! Éljen a papucs, és a harisnya nélküli szoknyaviselet!

Apa és lánya!

Már megint elbántam magammal. Tegnap összegyűltünk a jó kis Fringen, Bazsika, Michael, Kristian, Pintyő, Gabesz, meg később még Laci is. Ennek az lett a vége (állítólag), hogy én 3 nyelven énekeltem Michaellel slágereket minden zenei műfajból, és egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan kerültem Bazsihoz. Váá, de utálom ezt! Épphogy túl vagyok az előző ilyenen, és beng, máris itt ez a másik, ami miatt bűntudatot érezhetek, fantasztikus!

Aztán ma elég másnapos voltam, szerencsére a kedves barátaim nem nagyon mesélték el, hogy mik voltak tegnap, ami szerintem jobb is így. Nem véletlenül áldotta meg isten az embert a felejtés és a nem emlékezés képességével. Na, mindegy, ami történt megtörtént, legyen annyi elég, hogy mélységesen sajnálom, és ha tehetném, visszatekerném az időt, és nem rúgnék be ennyire.

De aztán ma újult erővel kimentünk Fringe-re, a kiváló SAPKÁékat néztük meg, és riportoltam is őket. Aztán összegyűltünk sokan a pázsiton, Zeki, Pintyecske, Bogi, Fredo, Gergő, Dóri, Hegger, meg még sokan mások, akiket oda sodort az élet, aztán ment a rihi-röhi, szóval kellemes hangulatú este volt. Aztán ezek csellel rá akartak venni az éjszakai életre, de én nem vállalok ilyesmit munkanapok előtt, mert következetes és jó munkás ember vagyok, tulajdonképpen Árpád személyesen.

Most már itt a tavasz. Már csak egy dolog kéne a boldogságomhoz (a másik állandó és szűnni nem tudó mellett), hogy Hannácskát végre rendben tudjam! Komolyan mondom, felőröl ez a dolog, teljesen felemészt. Kibírhatatlan.

Holnap Anyunak kiveszik az epekövét, ő is most kórházban lesz. Ki van már a faszom.

Csak hogy jobban tudjatok szorítani:

Hannus

A tavasszal együtt megcsapott a nyár szele is, és máris látom magam előtt, ahogy Húsvét vasárnap bulizom, meg hétfőn Drönkbe megyek, meg vizionálom, ahogy május édes elsején Tabánban hörgök valami jó kis zenére, sörrel a kezemben fűben ülve, aztán jön a jó kis Pünkösd, amit Várpalotán ünneplek mocsár másnaposan, hiszen újra eltelt egy év, és hejhejjjj, itt a jó öreg Pafe! A nyár ott kezdődik, ahol 22 fok fölé meg a hőmérő higanyszála! Hajrá nyár! De mindenek előtt! Hajrá Hannácskám!!!!

Tegnap Bazsinál háltam, aztán meg onnan mentem a jó öreg munkába, aztán meg ma mentem össze-vissza, mint a mérgezett egér, mert keresem az egy és igazi tornacipőt már, hogy végre lenyugodhasson a lelkem. Gyerekek! Itt a tavasz, dagad a Fringe!

Jaaa, még valami. A kis ikergyerekeim bárányhimlősek, és én leszek szerdán a bárányhimlő-biztos bébiszitterük, és ez csoddddás! Az persze nem, hogy bretegek, de hát ezen meg jobb túl lenni gyorsba.

... nyilván Marilyn Monroe-éval.