I love Budapest

Megtörtént. Amitől 3 hónapja retteg a családom. Akkor most elmesélek valamit. Ez egy olyan történet, amit eddig csak magamban realizáltam, és csak Bazsinak mondtam eddig. Mert nem akartam az ördögöt festeni a falra.

(Itt egy kis segítség)

1958-ban kezdődött. Nagyikám Nórával volt terhes, amikor meghalt a dédipapám. A nagyikám terhesen temette el az édesapját. Aztán Nóra felnőtt, férjhez ment, és mikor ő terhes lett Flórával, akkor halt meg a dédimamám. Nórika várandósan temette el a nagymamáját. Aztán Dorka várandós lett az ikrekkel. Akkor halt meg Papukám. 3-adjára is kismama nagy pocakkal a temetőben. És most Soni várja a picit, és ma délben meghalt Tomi. Mindig mikor lányok születtek a családban, meghalt valaki. Amikor én születtem, akkor nem. Remélem, hogy rajtam nem ül ez a pokoli átok. Tegnap azt álmodtam, hogy Tomi meghalt. Sírva ébredtem fel. Ma Robi azt álmodta, hogy Gyöngyi és Tomi fogják egymás kezét (Gyöngyi Tomi felesége, 2004-ben halt meg, egy perc alatt, szívinfarktusban :((().
Aztán ma Anyu meg Nóra elmentek Dorkáékhoz. Dorka bement Tomihoz a kórházba, addig anyuék vigyáztak a kicsikre. Tomi aludt. Szépen, egyenletesen lélegzett. Dorka beszélt hozzá. Mondta, hogy most kimegy vásárolni. Aztán mire visszatért, már nem élt... Dorka sírva hívta a Nagyikámat, hogy Apu milyen tapintatos volt, hogy nem akkor halt meg mikor bent voltam nála éppen... Drága Tomikám!!!! Egy életerős férfi, nem ivott, nem dohányzott, sportoló volt, mindenki szerette, karakán, jó humorú, kiváló nagypapája a kis ikerbébiknek. Felesége, Gyöngyi meghalt, élete öröme a családja volt. Síelni járt, társas összejövetelekre, a legerősebb férfi volt a családomban. Éppenhogy belekóstolt a nagypapa szerepbe; az ikrek januárban lesznek két évesek. Elég keserűség volt, hogy Gyöngyi már nincs, és a babáknak nincs nagymamájuk. És most, Soni várja az első babát. Még egy unoka útban. De már nem várta meg. Ez a betegség lecsapott rá, mint a villám. Október elsején vitték be a kórházba, hasnyálmirigygyulladással. Várni kellett, míg megoperálhatták. Hasnyálmirigyének nagy részét eltávolították. Csöveken volt. Az én életerős nagybátyám! Aztán még megoperálták, hol jobban volt, hol rosszabbul. Aztán volt, mikor azt mondták az orvosok, hogy már túl van a nehezén, erős szervezet, rendbe fog jönni. Aztán 15-én, éppen az nap, mikor kiderült, hogy Soni leány gyermeket hord a szíve alatt, valami baj történt. Túl sok savat termelt a teste, és csak későn vették észre. Szétmarta belül. És akkor azt mondták az orvosok, hogy már nem jön ki a kórházból. Onnantól kezdve az egész egy időzített bomba volt. Dorka, Robi és Nagyi felváltva járkáltak be hozzá, éjt nappallá téve ücsörögtek az ágyánál. Tomi hol magánál volt, hol nem. Egy nap behívatta magához Sonit, hogy megnézze a pocakját. Talán érezte, hogy most láthatja utoljára az unokáját... Annyira geci ez az élet! Amikor végre nagypapa lett, és végre élvezhetné a nyugdíjas éveit, amikor jön az új unoka, és mind eközben persze egy falat fájdalom is ott van, hogy Gyöngyi már nincs mellette, egyszerre apja és anyja a gyerekeinek, egyszerre nagypapája és nagymamája a kicsiknek... És akkor beng, lesújt! Hol van igazság ebben a kibaszott életben? Hol?

Úgyhogy ma, Anyu hívott, hogy Tomi meghalt. Nagyikámhoz rohantunk ezerrel át. Sírt. Az öccse volt. A legkisebb ugrifüles a három testvér közül. Az öcsike. A három testvér. Nagyika, Mamu és Tomi. Mind hárman elvesztették már a házastársukat. Tragikusan és igazságtalanul korán. Hárman maradtak. És most már csak ketten. Gerivel átmentünk Nagyihoz. Aztán jött Sanyi, aztán jött Beni, meg Marciék, aztán Anyu és Nóra... Olyan jó, hogy ilyen nagy a családom, és hogy ennyire szeretjül egymást. Támaszkodhatunk egymásra. És tudod mi a legjobb, hogy nem csak akkor, ha baj van. Hanem mindig. Az év mindennapján azon vagyunk, hogy a lehető legtöbbet legyünk együtt. Szívemből kívánom, hogy legalább 30 évig semmi bánata ne legyen a családom egyik tagjának se! Most 30 év boldogság kell! Jó egészség! Szívemből kívánom, hogy majd amikor az ikrek és Soni meg sem született kibabája, meg az én és tesóm gyerekei felnőnek, ugyanilyen összetartók legyünk, és ugyanilyen szeretetteljesek, mint most, és mint amilyenek voltunk, mióta világ a világ!

Jaj. Tomikám. Nagyon szeretlek. És bízom abban, hogy most már együtt vagy Gyöngyivel.

Bizonyára nálatok már homályba veszett a tavaly februári bejegyzésemben vázolt "pánikszerű alvás", de Lini még biztosan emlékszik rá. Történt akkor, hogy Franciaországban voltunk síelni, és utolsó nap úgy volt, hogy megyünk busszal reggel 8-as indulással egy másik sítelepre, de mi előző este nagyjából hajnal négyig nyomtuk a bulit, és kínkeservesen keltünk fel. Nem volt semmi energiánk, és egy páran fel se fértünk a buszra, plusz a szervezők is annyira beittak előző este, hogy másnaposan fetrengtek valahol, és sehogy se indult a busz még fél 9-kor se. Mi meg ott álltunk Linivel, hogy mi itt és most elpatkolunk, olyan hullák vagyunk. Aztán kiderült, hogy páran nem is férnek fel a buszra. Úgyhogy mi alávetettük magunkat a sors akaratának, és maradtunk a pályaszálláson. De előtte még kicsit visszamentünk a szobába, kicsit még ültünk a kanapén, aztán kicsit eldőltünk a kanapén, aztán bealudtunk a kanapén. Ekkor felriadtunk egymásra néztünk, és pánikszerűen úgyra megágyaztunk, azonnal villám sebességgel hálószerkó, és ledobáltunk mindent magunkról és az ágyról és ezerrel aludtunk. Na, hát tegnap újra megtörtént. Anyuval néztünk egy dögunalmas filmet és olyan 11 tájékában arra kelek a nappaliban, hogy Anyu aszongya, Moira, vége a filmnek. Ekkor konstatáltam, hogy hopp, itt az álom a szememen, nem kéne ezt elszalasztani, és csukott szemmel futottam be a szobámba, téptem le magamról ékszert és ruhát, és ezerrel dőltem be az ágyamba. Olyat aludtam, hogy ihaj, 10kor magamtól keltem. Máskor 2 előtt nem nagyon fekszem, és ha nem kell dolgoznom, akkor 11 előtt ritkán kelek fel... Isten tartsa meg a tegnapi eseményeket, és bízom abban, hogy a továbbiakban is képes leszek 11-kor lefeküdni. Mert az nem állapot, hogy 9-kor halálos csapásként sújt le rám az ébresztőóra, és halálnak halálával szedem ki elgyötört testemet az ágy szorításából...

Ma Nagyikánál ebédelünk, aztán meg Bazzserral karácsonyozunk.

Tegnap Andival megnéztük a Valami Amerika 2-t, édes volt, és annak ellenére, hogy mindenkitől azt hallottam, hogy sikoltozva röhögtek rajta, én ugyan nem fetrengtem, de egy nagyon színvonalas, jópofa könnyű koradélutáni szórakozás volt, és örülök, hogy van ilyenünk. Aztán vásároltunk egy kicsit, vettem is pulcsit meg szoknyát meg felsőt. Nagyon dögök.

Itt van pár kép, amit (és ezt szeretném kihangsúlyozni) mobiltelefonnal készítettem. Hát itt voltam 24 órával ezelőtt.
Táj1
Táj2
Táj3
Táj4
Táj5 - és ennél nagyon durva, hogy ott hátul felhő van.

Annyira fáj a torkom 2 hete és annyira undorítóan köhögök és olyan mocskosul van két oktávval mélyebb hangom, hogy rohadjak meg!

Kedves olvasók! Látom ám, hogy sokan szeretnétek végigfutni az egész 5 éven, és nagyon jól látjátok, hogy le van tiltva az egész a gecibe, de szépen lassan oldom fel őket, mert most, hogy magam is psychomedaibitch lettem, vigyáznom kell, hogy mit hova miért, és hát az én múltamban van mit takargatni, volt az a pár kínos dolog, tudod, a kábszer, a pornó, az ölések, meg hát ugye ott a gyerek...

Na, majd idővel. Ha lesz. Kitartsál.

(Annyira szeretnék már sokat röhögni, lenne csak jobb ez a kibaszott helyzet!!!)

Na, ez a nap is meg volt (és basszon meg a menyét, de majdnem Alvint kezdtem dalolni, hogy ez a nap már eleve szar volt... - csak fel böffentem a nagy kérődzés közben szimpatikus kamaszkorom).

Sok minden történt, többek közt Andrej hercegnővel eltakarodtunk Ausztriába, és olyan síeltünk, te, reggel 9től délután fél5ig, úgy kellett minket műtéti úton eltávolítani a pályától. Jaj, nagyon bitangos volt, és hagy nyúljak vissza ismét csecsszopó koromba, és engedtessék meg nekem, hogy ezen kifejezést használjam: MEGAMORC (aki tudja honnan van, az komolyan mondom kap egy valamit - moirablog@gmail.com - a moira.blogol.hu szerkesztősége) volt a mai mapom. Ha el tudnék vonatkoztatni a dimenziótól melyben sajnos benne vagyok, akkor azt mondanám, hogy az idei évem egyik legfaszányosabb napja volt. Általában az ilyen könnyelmű kijelentéseket január 1. és január 4. között el szoktam lődösni, sőt, bár ez nem az én sztorim, hanem Andikáé, történt egyszer, hogy találkoztunk reggel 6-kor a Moszkván, egyikünk se lát, meg még konkrétan álmodunk, de észleljük egymást a homályban, megközelítjük egymást a testünkkel, sok másik ember testét kikerülve, majd Andika arca elkerekedik, és azt mondja nekem reggel kibaszott 6-kor: EZ ÉLETEM LEGROSSZABB NAPJA!! Na, hát erről ennyit.

A másik dolog meg, hogy a rokonaim egészségi állapota keleten változatlan, de ma igyekszem a saját életemre koncentrálni, és erről ma nem beszélek.

Viszont, hogy ez a Terézanyu film, ez mekkora foshalom! Te holy shit! Hámori Gabit  - bár még nem láttam színpadon - a filmjeiben sehogy se színésznő ő nekem. A képek viszont sokszor nagyon szépek. Váh, de a sztori, a szerepek, a szituk, az események, hát hol, miiiiii?? Mekkora nonszensz? Rossz irányba torzított rossz klisék, rossz rossz vágyak, rossz előítéletek, rossz film. Sorry. Magam, mint képzett filmszakos és ezenfelül nyilvánvalóan szavahihető kritikus azt mondom, ez a film nem_bejövős (üss meg csecsemő még egyszer! - Levente és Artúr úr - GYK: Britney Spears: Hit me Baby one more time!).

Holnap kozmikus, meg Andrejal shpping, aztán mozika. De az milyen szopó már, hogy éjt nappallá téve nem eszem, nem iszom, nem bulizom és főleg nem vásárolok, hogy spóroljak a síelésre (febr. 7. - tudod). Erre itt csapkodom a mellkasom, hogy mekkora császárnő vagyok, hogy ennyi lovettát tudtam spórolni, de bázzmeg, ezt mindet most befizetem! És akkor nullán vagyok. Na, de akkor már azért megvárom a kövi havi fizukát, hátha, érted, a bank megörül nekem, hogy ennyi (több csincsillió dollárról van szó) lovettát fialtatok náluk, oszt megküldi kamattal.

Na, ez a nap is megvolt, ma voltunk Fáternél, holnap a másik ágon tenyésző családtagjaimmal meg úgy fest, elmarad számomra a happening, mert úgy húzom el reggel hatkor a vérbe síelni, ahogyan már régen senki. Csak az a szopacska, hogy most még ki kell utaznom Solymárra, mert onnan indulunk reggel, és semmi nem jár. Kurvák vére zubogjon patakokban!

Tudom, hogy ez most durva, de mind azon izgultunk, hogy ha már egyszer Tomival ez a helyzet, akkor ne szenteste történjen meg... Hát nem történt meg. De úgy indult, hogy ez is csak egy elbaszott, mélabús nap lesz. A következőkben a rokonaim neveivel fogok dobálózni.
Úgy volt, hogy Dodóék nem jönnek ide, mert bent vannak Tominál, és ha idejönnének, csak sírnának, és annak semmi értelme nem lenne. Szerintük. Úgyhogy csak Nagyika, meg Mamu jöttek át hozzánk, és így Anyuval, Öcskössel, meg velük ötösben telt a délután/este. Aztán hál' istennek jött Robi meg Soni (akinek már igazán látványos a pocakja), és egy kicsit jobb lett a hangulat. Valahogy igyekeztünk mind legbelül arra koncentrálni, hogy nem lehet folyton csak sírni, és a rosszra, a legrosszabbra gondolni. Természetesen az este nem csak sopánkodással telt. Hiszen mi úgy vagyunk ezzel a karácsonnyal, hogy leszarjuk. De tényleg leszarjuk. Mert szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mind egy városban élünk. Hogy mind rajonásig szeretjük egymást. Hogy mind egyformák vagyunk. Hogy a hét minden napján beszélünk, és hetente találkozunk. Nekünk tényleg minden nap karácsony. Ez az idei, ez nagyon szomorú. Ez a három hónap nagyon szomorú. Aztán Robiék elmentek, mi Öcsivel hazavittük Mamut, de Nagyika még maradt, és végül csak jöttek Dodóék! Annyira vártam már, hogy találkozzunk, és megöleljem, és anélkül, hogy mondanék neki bármi bátorítót, tényleg sok erőt adjak neki csak ennyivel. Mondtam neki, hogy bármi van, most kétszer öt napig tart a hétvégém, úgyogy csak szóljon, vigyázok a kölykökre bármi van. Aztán nézegettünk a bébikről pár képet, és mentek róluk a sztorik, kurva cukik ezek, és egyre cukibbak! Jó volt látni, hogy Dodó is kicsit kizökkent a nyomás alól.

Szóval összességében jó este volt. Jó hangulat, sokat nevettünk is, de persze mind tudtuk.. csak igyekeztünk egy percre valahogy félre tenni...

Bárcsak felriadnék reggel zihálva, hogy ez az egész Tomis dolog csak egy rémálom volt...

Nem akartam ezt a posztot ilyen depire, becsszó, mert ma este végre igazán jó volt együtt lenni.

Viszont Idesanyám olyan jófej, megkaptam tőle a kb egyetlen hiányzó Marquez-láncszemet a gyűjteményemből, meg Nabokov Ktéségbeesés című regényét, és két Neil Gayman nagy sikerű kiválóságot! Úgyhogy most úgy állunk, hogy az éppen várakozó 7 és éppen olvasásban lévő 3 mellé még jött egy csapat. De nem baj. Olvassál fiam, bármit is, de olvass, járjon az agyad, és ha nem muszáj, ne mp3-at hallgass a kibaszott BKV-n, hanem olvass! Jó, ha mondjuk éppen annyira sokan vannak, hogy nekipréselnek az üvegnek, és a könyököd már-már bele épül a petevezetékedbe, akkor ér, de egyébként csak olvasni.

Az mennyire felettébb érdekes, hogy évek óta van egy illat, amit mindig érzek mindenféle nőkön, buszon, metrón, utcán, mondjuk heti rendszerességgel. És imádom ezt a parfümöt, de nem tudom mi az. Már megfogadtam, hogy ha legközelebb érzem, akkor megkérdezem, hogy mi ez. És a múltkor, amikor a karácsonyi bulika volt, éppen Hajós* kollégával cseverésztem a világ nagy dolgairól, amikor közelebb hajolt és megéreztem rajta. Meg is kérdeztem, hogy mi ez, de valami férfi illat volt a válasza. Aztán megnéztem a Douglasben, és ott már nem annyira hasonlított az illatra. Aztán megnéztem ugyanazt a márkát a női részlegen, de semmi. Vaklárma volt.

* Amikor még csak második hete dolgoztam a rádiónál, és elmentünk a csapatépítő baszásra Balcsira, akkor jól berúgtam sajnos, és egész este azt hajtogattam neki, hogy full ugyanúgy néz ki, mint az apám. Nem ciki. Tudok én égni, ha arról van szó. Csoda, hogy azóta szóba áll velem, bár mikor ez a karácsonyi buli volt, és meglátott sörrel a kezemben, csak annyit mondott: Moira, ha ma berúgsz.. csak annyit kérek, ne támadj!
De aztán a "viszonyunk" rendeződött. Már nem az van, hogy ő azt érzi, de öreg, mert lehetne egy éppen annyi idős lánya, mint én vagyok, én meg nem érzem úgy minden alkalommal, amikor találkozunk, hogy ááá de égeeeeek. Az idő minden sebet begyógyít.

Kétszer öt napig tart a hétvégém. Nem tudom mi lesz. Kivagyok. Kimerült.

Pénteken megyek síelni. Aztán februárban újra. Ha jól számolom, akkor menstruálni fogok a csigazabálók földjén. Az már biztos, hogy dugás nem lesz.

Nem is mondtam, vasárnap hívott Kereplő. 2 hónap csend után. De ez mindegy is.

Most kialszom magam.

Mindenkinek kibaszott boldog karácsonyt! De legalábbis boldogabbat, mint az enyém.